Nem tudom, minek kellene még történnie, hogy megfelelő reakciók szülessenek Magyarországon a gyermekek sérelmére elkövetett ügyekben. Miért kell még mindig olyan nevetséges kérdésekkel foglalkozni, hogy miként, milyen mélységben, milyen testület/hatóság által kell kivizsgálni például hazánk valaha volt legsikeresebb úszóedzőjének, Széchy Tamásnak az ügyeit. Ma még nem bizonyított, mi mindent követett el a nyolc olimpiai arannyal dekorált pályafutása alatt, bár évtizedek óta rebesgetik, melyik tanítványával mit művelt, kit hogyan ütlegelt, kivel mennyire volt – hogy úgy ne mondjam – bensőséges kapcsolatban. De miután még az Úszószövetség elnöke is állítja, „voltak dolgai”, föl nem fogom, hogyhogy nem az az első, hogy a lehető legalaposabb hatósági vizsgálattal akarják felderíteni a múltbéli visszásságokat. Érthetetlen, hogy egy olyan beteg országban, mint a miénk, ahol megannyi probléma gyökere a föl nem dolgozott történelmi traumákra vezethető vissza (Trianon, nyilasterror, ügynökakták – nem sorolom), Wladár Sándor, az egyik legjelentősebb hazai sportági szakszövetség első embereként, több ezer sportoló, többségében fiatalkorú érdekvédelmi szervezetének vezetőjeként egy ilyen kérdésben relativizál: „A múltból nekünk csak azzal van dolgunk, amit Széchy a magyar úszósportra örökül hagyott”.
