Most akkor igaza van Tolsztojnak vagy nincs? Tényleg egyformák a boldog családok, miközben „minden boldogtalan család a maga módján az”? Amiből persze az is kiérződik, hogy a boldogság unalmas uniformis, míg a boldogtalanság igazi divatipar a maga színes, csiricsáré szőtteseivel. Értem én, hogyne érteném, hogy íróként nem nagyon lehet mit kezdeni a boldogság zsíros elégedettségével: sok boldog pár élete nem csupán egy lére menne a hosszú oldalakon, de nem is éreznénk hitelesnek, beilleszthetőnek a napi gondokkal csipkézett valóságunkba. Ezért tűnik sokszor talminak a hepiend, a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”-szerű mesés végkifejlet, miközben a boldogtalanság szeles teret nyit a drámának, a kérdéseket boncolgató elmélkedésnek, a hús-vér elbeszélésnek. Végső soron pedig elindít az önismeret és gondjaink megoldása felé.
