Barátom, Bandika már az általános iskola első osztályában is afféle eltévelyedett gyerek volt. Nagy közösségekben biztosan tucatszám fordulnak elő az ilyenek, de a mi kis tízfős falusi osztályunkban igencsak kuriózumnak számított.– Bandika, nem beszélhetsz vissza a tanító néninek, világos?– Nem a lófaszt.Az igazgató bácsinak sem volt nagyobb tekintélye előtte.– Bandika, ha még egyszer labdának nézed a földgömböt, a fülednél fogva lógatlak ki az ablakon.– Majd akkor az apám jól kipicsázza.Mi szégyelltük magunkat helyette.Azért volt a barátom, mert ugyanakkor születtünk, ugyanabban a közben laktunk, és az anyáink unokatestvérek voltak. Kénytelenek voltunk barátok lenni. Pedig nem úgy indult. Én okos kölyök voltam, Bandika hülye. Mi ezt nem tudtuk, anyáink gondolták így. Főleg az enyém. De nekem e besorolás igazságtartalma felől hamarosan kételyeim támadtak.– Bazmeg, te nyíllal lősz vadgalambra? – kérdezte unokatesóm, miután a fűzvesszőből eszkábált íjjal próbáltam madárra lőni. – Csúzlival sokkal könnyebb.És az első lövésre leszedte a diófán ülő vadgalambot.Okosságom tudatában nem gondoltam, hogy letaszított a trónról, bár ennek egyre több jelét láttam. A kezdeményezőkészség lassan átkerült az ő kezébe, én meg szolgamód megtettem, amire utasított.– Mit magolsz annyit azokból a hülye könyvekből? Tele vannak buzisággal – támadott le, mikor délutánonként a leckémet csináltam. – Gyere inkább cseresznyét lopni.Nem mertem nem vele tartani, mert ha Bandika meghívott valakit a bandájába, azt nem volt tanácsos visszautasítani. A gond nélküli, laza élet számomra is vonzónak tűnt, a félszről, hogy jól elver, ha nem csatlakozom, már nem is beszélve.Azért nem lettem igazi bandatag, csak afféle külsős, Bandika pártfogoltja. Éreztem helyzetem felemás voltát, de anyám nyakleveseitől, ha nem tanultam jól, ugyanúgy féltem, mint Bandika gyomrosaitól. Korán megtanultam, hogy a helyezkedés életfontosságú dolog.Nem úgy Bandika. Életfelfogásában, hogy szarni kell mindenre és mindenkire, konzekvens maradt, ami a dolog természetéből fakadóan a későbbiekben cinizmusban, részvétlenségben csúcsosodott ki. Ezt sok mindenben megtapasztalhattuk, leginkább akkor, mikor ötéves kishúga belefulladt a tóba. Hokiztunk éppen, és nem is figyeltük, hogy Évike a már olvadásnak indult tó közepén csúszkál. Mikor kihúztuk, Bandika szerint már nem volt benne élet, és egyenesen megtiltotta, hogy segítségért szaladjak. Ott álltunk körülötte, mint a hülyék, és csak néztük elszürkült, ég felé meredő arcát.– Minek jött utánunk – ez volt Bandika összes megjegyzése.Nemcsak Évike arca, az évek is szürkültek körülöttünk. Átléptünk a 90-es évekbe, tinédzserkorunk a végét járta, s a kétségbeesés, hogy valami új kezdődik, megroggyantott bennünket. Egyvalaki kezelte csak helyén a dolgokat, ő gondolta úgy, hogy az élet nem években mért szakaszokból áll, amelyeknél csak a hülyék állnak meg és bambulnak magukba. Természetesen Bandika. Húszas éveiben ugyanazokat a jellemvonásokat hordozta, mint hétévesen: ütök is, állom is az ütést, ugyan mi változott? Máshogy kéne viselkednem, mert felnőttem? Egy frászt.Miközben mi, többiek szétszéledtünk, Bandika a falu határán sem tette túl a lábát, ott maradt, néhányak örömére, sokak bánatára. Mikor eltávolodtam a falutól, és úgy tudtam tekinteni rá, mint egy hímzett, idillikus faliszőttesre, Bandika képe mindig belerondított. Ha hazalátogattam, kerültem a vele való találkozást, ami nem volt egyszerű, mert Bandika mindenütt jelen volt, vagy ha nem, kémei rögtön súgtak neki, és megtalált.– Szóval a diplomára hajtasz. És mi leszel?– Még nem igazán tudom.– Hát ez fasza! Hogy valaki huszonéves korában sem tudja, mi akar lenni.– Te mi akarsz lenni?– Akarok?! Vagyok! Vállalkozó. Gyere, megmutatom a gazdaságot.És körbecibált a hajdani tsz-majoron, amit aprópénzért szőröstül-bőröstül felvásárolt. Impozáns volt minden: az istállók, a géppark, a fehér köpenybe bújtatott alkalmazottak. Piszokul megirigyeltem – az nem lehet, hogy ez az analfabéta néhány év alatt ekkora gazdagságra tegyen szert.– Ezt hogy csináltad? Örököltél?– Üzleti érzék, tesó. Míg te magolsz, én üzleteket kötök.Valóban így volt, mások is mondták. Olyan üzleteket, amibe néha az ököljog is belefért, de hát Bandikától mindezt megszokhatták. Rövid, kétnapos otthon tartózkodásaim alatt is meggyőződhettem róla, hogy a fél falu a zsebében van, a másik épp most készül belemászni. Nemcsak félelemből, anyagi megfontolásból is – aki nem csatlakozott, azt tönkretette. Megvette előlük a földeket, gépet bérbe csak annak adott, aki lojális volt hozzá, a terményfelvásárlókat lefizette. Olyasmiket művelt, amire ősz szakállú arab kereskedők is csettintettek volna.Hát még amikor huszonöt évesen megválasztották faluvezetőnek! Én addig azt hittem, a faluvezetéshez némi iskolai képzettség is szükségeltetik, de Bandika erre is rácáfolt. Sőt, megfejelte azzal, hogy ő mint a nép fia sokkal jobban ért hozzá, mint holmi diplomás éhenkórászok. Ezzel nem rám célzott, mert tudta, hogy nincsenek ilyen ambícióim, de azért úgy csinálta, hogy én is értsek belőle. Sőt, két volt tanára is, akiket addig fúrt a hivatalos szerveknél, amíg önként fel nem álltak, és elhagyták nemcsak a pályát, de a falut is.Aki ezen a ponton azt hinné, hogy Bandika morálisan és anyagi értelemben lezüllesztette a közösséget, téved. Épp ellenkezőleg. Mivel a moralizálás sohasem volt a falusi ember erőssége, másrészt valaki amúgy is mindig uralkodott fölötte, senkit sem zavart, hogy most épp Bandika tölti be ezt a szerepet. Anyagilag pedig az a vitalitás, amiből szemernyi sem volt benne az iskolában, de amint kiszabadult az iskolapadból, lávaszerűen öntötte el, csak jót tett az embereknek, mert látszatra ugyan elvett tőlük, munkalehetőséggel, közösségi terek kialakításával azonban inkább adott. Akárhogy is, a falu virágzásnak indult, én pedig ugyanott álltam értetlenkedésbe fulladva, mint mikor Bandika íj helyett csúzlit nyomott a kezembe.Már nem látogattam olyan sűrűn haza, és Bandikának a legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy velem foglalkozzon, egyszer-egyszer azért, amikor összefutottunk, nem bírta megállni, hogy be ne szóljon.– Mi van, doktor úr? Munkát keresel?– Egyrészt nem vagyok doktor. Másrészt van tisztességes munkám.– Én egy kicsit másként hallottam.Való igaz, épp a harmadik munkahelyemről rúgtak ki összeférhetetlenség miatt. Mostanában ugyanis összeférhetetlenségnek nevezik azt, ha valaki ki meri nyitni a száját. Pár hónapja árufeltöltőként dolgozom egy hipermarketben.– Gyere haza, szükségem van egy ágazatvezetőre a kertészetben.– Szart sem értek az ágazatvezetéshez.– Majd beletanulsz. Hiszen falusi gyerek vagy.Beletanultam. Olyanokkal kellett együtt dolgoznom, akikkel valamikor ugyanazt az iskolapadot koptattuk vagy együtt voltunk Bandika bandájában. Nem sok tiszteletet kaptam, épp csak annyit, amennyi Bandika mint unokatestvérem után járt. És a gőg is, amit felsőfokú tanulmányaim ültettek el bennem, egy idő után lázadozni kezdett.– Te, ezek le se szarnak engem.– Csapj közéjük.– Hogyan? Semmi sincs a kezemben.– A fejedben kéne hogy legyen, tesó.– A fejemben?– Hát nem pszichológiát tanultál?– Nem. Szociológiát.– Az tökmindegy.Nem volt mindegy. Beadtam Bandikánál a felmondásomat, és beálltam a kétkezi munkások közé. Nem azért, mert rangon alulinak tartottam, de az sem ment jól. Valahogy elszoktam a fizikai munkától, vagy talán soha bele sem szoktam. Anyám a maga hat elemijével mindig diplomás embert akart faragni belőlem, akinek nem szabad, hogy bepiszkolódjon a keze.Bandika persze a legnagyobb elégtétellel nézte vergődésemet. Velem nem érzékeltette, de visszajutott hozzám, ahogy a kontómra mulat mások előtt. Anyám, aki mindezt elviselni sem tudta volna, szerencsére már nem élt, és egyetlen olyan rokonom sem, aki előtt szégyenkeznem kellett volna. Hogy az embernek önmaga előtt kellene a leginkább szégyenkeznie, arra nem tanítottak meg, magamtól meg nem jöttem rá, így a dolognak ez a része hidegen hagyott. Bandika azért olykor-olykor meghívott udvarházába, melynek kapubejáratát két hatalmas gipszoroszlán uralta, s melyben már az előtér is márvánnyal volt lerakva. Étellel-itallal traktált, amire úgy vetettem rá magam, mint valami szerencsétlen hajléktalan, aki elé napok óta nem került ennivaló. Beszélgetésekre nem pazarolta az idejét, mert sosem ért rá, és nem is igazán lett volna miről. Meg hát, ami őt érdekelte, én ahhoz hozzá sem tudtam szagolni.Már az ötödik évemet töltöm a gazdaságban mint kisgép- és targoncavezető. Néhány apró dolgot leszámítva remekül érzem magam. Jó például, hogy az agyamat szinte egyáltalán nem kell használnom, mert eddig abból csak bajom származott. Az is jó, hogy olyan emberek közt lehetek, akiknek társaságában nem kell megjátszanom magam. Az meg különösen jó, hogy Bandika azért néha érezteti a többiek előtt, hogy mi továbbra is unokatestvérek vagyunk, magyarán a védelme alatt állok, még ha alkalmanként gúnyt űz is belőlem. Tegye, nem neheztelek érte. Amikor hétvégeken csúnyán berúgok, és az árokból húznak ki másnap reggel, vagy amikor a Sántha Borcsa ablaka alatt üvöltök, hogy eresszen be, megfizetem, akkor meg is érdemlem. De hétköznapokon alázatosan végzem a dolgom. Nincs nálam jobb targoncás kerek e világon – azaz Bandika kertészetében.
