Nem könnyű megbirkózni azzal a paradoxonnal, hogy azok, akik képesek halhatatlanságra pályázó értékeket teremteni, elkerülhetetlenül halandóak. Ahogy azt is, hogy az örök fiatalságunk megtestesítőit is képes legyűrni az idő, mert az időtlenségük jobbára általunk teremtett illúzió. Persze saját magunkkal is így vagyunk. A burok öregszik, a tartalom nem: képzeletben még mindig az első sorban csápolunk. És nem nagyon tudunk mit kezdeni azzal, hogy a bennünk lévő tiszta és ártatlan bizonyosság, hogy mi – másokkal ellentétben – juszt sem fogunk meghalni, egy nap megváltozik, elpárolog. Talán ez az a pillanat, amikor még jobban kezdünk ragaszkodni fiatalságunk rekvizitumaihoz.
