A térfogatszámításról regényfolyamának hőse, akárcsak az Idétlen időkig című vígjáték Bill Murray alakította mogorva időjósa, az idő fogságába esik, habár ő nem az év elején, a február 2-i mormotanapon, hanem annak végén, egészen pontosan november 18-án ragad le.A dán író, Solvej Balle még a nyolcvanas évek közepén indult, ám évtizedekre eltűnt a pályáról, hogy aztán előrukkoljon a hétkötetesre tervezett regényfolyammal, és első kötetével rögtön kultstátuszba került. Az első három kötet elnyerte az Északi Tanács Irodalmi Díját, majd 2024-ben az angol fordítás megjelenése után a National Book Awardot, és felkerült a Nemzetközi Booker-díj rövidlistájára. A sorozat olyan alkotók elismerését váltotta ki, mint Karl Ove Knausgård vagy Nicole Krauss. Bár az egy napba sűrített események szerves részét képezik az irodalomnak – gondoljunk csak a klasszikus drámákra vagy az Ulyssesre –, a „kizökkent idő”, az időhurok (time loop) problematikája mostanában sokkal inkább a mozgóképes világban ismert, így mindenképp unikális a vállalkozás.A regény in medias res kezdődik a százhuszadik nappal, majd naplószerű rövidebb-hosszabb bejegyzésekben követhetjük az eseményeket az első kötetben egy évig, és tovább.A régi könyvekkel kereskedő Tara Selter innen fejti vissza, hogyan állt meg az idő, mi történt a krízisnapon, hogyan ébredt újra és újra ugyanarra a napra, hogyan ment vissza a házukba, és miként próbálta többször is bevonni férjét, hogy a segítségével találjon ki a labirintusból, ám végül kétségbeesésében mégis elmenekült innen. Mindössze a napilap, egy gyógyuló tenyérzseb, egy leeső pirítós vagy egy sétára induló kutya jelzi az idő relatív változékonyságát. Az első kötetben Tara előbb kétségbeesve, majd egyre rezignáltabban értelmezi saját helyzetét, és hogy vajon mit is jelent az idő, vagy mit is jelent az, hogy az ember kitölt egy adott fizikai teret. Ez a lassú, melankolikus tempó sokkal inkább egy börtönregényre vagy az idő tengerén hajótörött robinzonádjára emlékezteti az olvasót. Számomra akkor a legnagyszerűbb az elbeszélés, amikor az elbeszélő akusztikai megfigyeléseit rögzíti, és ettől kifejezetten zenei lesz a szöveg: a férj járkálása, a nyikorgó lépcső, a vízforraló, az eső kopogása, a madarak hangjai adják az idő ritmusát.Ugyanakkor korántsem hibátlan kötetekről beszélünk. Azt nyilván nem kérhetjük számon, hogy miért nincsenek lecsiszolva a kisebb részletek, mint hogy vajon miért vándorolnak bizonyos tárgyak át az időn, vagy hogy pontosan milyen idősíkból is beszél a narrátor, hiszen nem egy sci-fi-regényről beszélünk. De némi hiányérzetet hagyhat bennünk, hogy például az első kötetben úgy telik el egy év, hogy jóformán semmit sem tudunk meg az emberekről, sem az ismerősökről, sem a kisváros lakóiról. Térben is legfeljebb annyi változás történik, hogy Tara előbb a vendégszobában rejtőzködik el, mint egy szellem, majd egy albérletbe költözik, végül visszatér a nagyvárosi hotelszobájába, az események kiindulópontjára. Nyilván ezzel is csak a szereplő bezártságával járó beszűkültséget érzékelteti a történet, de az olvasó érezte monotonitást már kevésbé oldja. És ugyan vannak törekvések arra, hogy ez idő alatt más dolgokkal is foglalkozzon, például beszerez egy távcsövet az éjszakai égbolt megfigyelésére, a kísérletezőkedv azonban hamar lelohad. Ezektől valahogy kevésbé tűnik valóságosnak, emberszerűnek az elbeszélő figurája és az általa előadott eseménysor. E tekintetben a második könyv sokkal érdekesebbnek tűnik, hiszen kinyílik a tér, Tara utazni kezd, és többek közt megismerjük a családját és más embereket, vagy eljutunk például Norvégiába vagy Düsseldorfba, így sokkal dinamikusabbá válik a történet.Nem tagadom, számomra inkább a második könyv olvasása okozott nagyobb élvezetet, és keltette fel a kíváncsiságomat a folytatások iránt. De az kétségtelen, hogy az eddigiek alapján egy igen invenciózus, ambiciózus, alighanem menet közben is sokat formálódó vállalkozásról beszélünk, amely mindenképpen megérdemli a figyelmet. (Ford. Bogdán Ágnes. Park Kiadó, 2025. 176 o. + 198 o.)
