Egy éve, amikor már kihalt az emberekből a lélek, fél sarokkal innen vettem. Oly ormótlannak találtam a modern bizgentyűk üzletei között ezt a rozsdabarna tákolmányt, hogy kifizettem érte azt a kettőszázezer forintot, amit vásárlási szándékkal egy okostelefonnak nevezett bódítódobozért rejtegettem a zsebemben, hogy én is úgy sétálhassak a zombik szellemvilágában, akár egy két lábon járó lidérc.A két oldalán kivágott fogantyúval könnyedén mozgathatod bárhová anélkül, hogy feltörné a tenyered, mondta a faládával kufárkodó árus. Egy transzba esett mobiltulajdonos se mondhatta volna őszintébben ezt, meg azt, hogy rengeteg hely van benne. Komolyan, kérdeztem.Akkor bármit eltüntethetek benne.Magamat is.A faláda egyszerűen működött. Belemászott az ember, fekvő helyzetbe helyezkedett, magára zárta a fedelét, majd miután eleget kuksolt a forgácslapok magányában, felnyitotta, és kimászott belőle.Ez ám a morális hóbort! De én megkedveltem, hát hazahúztam az udvaromba, a valóságszagú sivatag közepébe. És egy éve, amikor csak akartam, abban a faládában rejtőztem.És amikor kedvem volt, felnyitottam a láda tetejét, és kimásztam belőle.Vártam a megfelelő alkalmat. A megfelelő kedvemet. Felnyomtam a láda fedelét, az kicsapódott, felálltam, és kinyújtóztam. Körülnéztem a sivatagomban, egy mára elfeledett ismeretlen földrészen. Szevasz, régi világ, szevasz! Csak te és én.Úgy nézhettem ki ott állva, mint a virtuális korszak előtti őslakos.Cigire gyújtva sétálni indultam. Hát ahogy a homokon csetlettem-botlottam, egyre több eldobált rozsdás doboz és kóró igazolta az univerzumról alkotott nézetem: jobban megtalálom magam a ládán kívüli terrán, mint ha a divatos zsibáru Play Áruházát böngészném.Lefeküdtem a birodalmam homokjára, magam mellé tettem egy MK–27-es technikailag tré kazettás magnót, és a narancssárga gumigombját megnyomva bekapcsoltam. A faládán kívüli szabadságom idején a fejemet a könyökömre támasztottam, cigarettán és zenén éltem, ameddig a búvármagnó be nem kapta a szalagot.
