„Tied itt minden, feszítsd a csapdát,
bújj el a lesbe, hajtsd a halálba,
ereszd a kutyákat utána, utána
…
Lőj a szívébe, nyúzd le a bőrét,
öld meg a kölykét, vágd le a húsát
…
Lődd le az őzet, lődd le a rókát,
lődd le a szarvast, lődd ki a borzot,
terítsd le mindet, terítsd ki mindet”
– zakatolt mindvégig a fejemben a Szörnyeteg zenekar punk-thrash dala, a
Vadász, Tokarczuk könyvét olvasván. Ami jórészt több narratív szólamban zanzásítja sokak vélekedését a nemes sportról, mely a „dúvadak” és „kártevők” ellen folyik erdő- és vadgazdálkodás címszó alatt. Ha valaha is ökoregény megírására vetemednék, háttérzenének biztos ajánlanám a
Köszönetnyilvánításban.
Az október óta Nobel-díjas lengyel írónő 2009-es regényének hátteréül azonban – habár a szellemisége hasonló – inkább William Blake versei szolgálnak. A könyv címe is
A pokol közmondásait idézi – pont olyan hiányosan, ahogy azt az elbeszélő teszi a megérkező zord telet, a hóhullást szemlélve az ablaka mögött. (Babits Mihály fordításában eredetileg így hangzik a sor: „Hajtsad szekeredet és ekédet a holtak csontjain át.”)
A cseh író fenegyerek, Miloš Urban
Hastrman, a vizek fejedelme (2001, magyarul 2004, ford. Beke Márton) című zseniális műve óta nem igazán olvastam zöldregényt, márpedig Tokarczuk könyve az. (A cseh „kapcsolatot” többek közt regényének lokalitása – Alsó-Szilézia, Kłodzko-medence, a lengyel–cseh
zöldhatáron oda-vissza akadálymentes az átjárás – és az elbeszélői tudatban vissza-visszatérően a csehországi életet afféle paradicsomi állapotként megjelenítő gondolatok erősítik.) Az erdő, az állatok visszavágnak – emberek halnak meg, akik Szent Hubertus védszentsége alatt gyilkolnak: egy orvvadász, a rendőrfőnök, a rókatenyésztő gazdagember, a volt országgyűlési képviselő, a falu papja. Mind vadász, „passzióból”, „hobbiból”. Egyiknek őzcsont akad a torkán, a másik rókacsapdába esik, a harmadikat bogarak lepik el stb. A tetthelyeket feltűnően állatnyomok tarkítják. Az egykori hídépítő mérnök, későbbi általános iskolai angoltanárnő, önszorgalomból Blake-fordító és horoszkópkészítő-asztrológus Janina Duszejko, azaz a mesélő, nem osztja az ember alkotta természet több évszázados filozófiáját, neki antiklerikális és antikeresztény (romantikus) teremtés- és természetfilozófiája van az asztrológia és a blake-i hatásra (mindkettő mondatszinten és írásképileg meghatározza a regény nyelvét) – ez a világvégi magányba költözött öregasszony bosszút emleget, az állatok bosszúját. A zöld-, antikeresztény, művészetelméleti, filozófiai regény itt a metafizikai bűnregény (egyszerűsítve: a krimi) műfaji kódjait is magára ölti, amely esetben mind a metafizikai, mind a bűn jelző kiemelt fontossággal bír. Egyszóval nem csupán Vuk küzdelme jelenítődik meg a Simabőrű ellen vagy az
Öreg néne őzikéje.
A blake-i költészet, szemlélet, (állat)szimbolika – és humor – kölcsönvétele, megszólaltatása mellett Tokarczuk karakteralkotó képessége is figyelemre méltó. A saját nevével elégedetlen (a Janinát gyűlöli, a vezetéknevét pedig mindegyre eltévesztik a hozzá szólók), a nagyvilágot hátrahagyó asszony nemcsak a saját életét alkotja újra (identitásváltozás) az ember alig lakta, várostól-falutól távoli, az időjárás viszontagságainak különösen kitett fennsíkon, de új nevekkel ruházza fel, teremti meg a körülötte élőket, a vele kapcsolatba kerülőket. Így lesz szomszédaiból Nagy Láb és Mumus, Hamuszürke és Professzor, a nyomozóból Fekete Kabát, a papból Zörögi tiszteletes. Az a személyiséggé összeálló komplex kevertség pedig, ami racionalitásból és hitből, tudományból és babonából az elbeszélő önnön nyelvezetéből (és elhallgatásaiból) születik, végül is szinte valós emberré, lélekké (lengyelül: dusza, a mesélő családnevének szótöve) nemesíti-formálja harcos (farkas pofája díszíti a Suzuki Samurai gépkocsija ajtaját, ő maga farkasnak öltözik a gombászok báljára) alakját. Minden adott hát a sűrű szövésű regény önfeledt olvasásához – ahogy a
Vadász-dal összegzi:
„lőpor, vérszag, erekció.
Tombol a szörnyeteg”
(Ford. Körner Gábor. L’Harmattan, 2019. 260 o.)
(Nyitott mondat)
