Odze György: Fentről szóltak

Harmadik éve volt színházigazgató a vidéki városban. Éppenséggel nem hatalompárti, de a lelke mélyén soha nem is volt az. Sokszor kellett lavíroznia, ügyeskednie, és álságoskodnia is, de az élet, mindig ezt mondta magának, már csak ilyen, sőt nem csak magának mondta, cikkeket is írt róla, mert ő Koppel Géza, elismert író volt, ötvenéves korára már nyolc könyve is megjelent, színműveket is írt, talán ezért is lett színigazgató. Igen, néha kell alakoskodni, mert sokan, akik becsületről meg jellemről beszélnek, sokszor csak füllentenek. Nem volt hatalompárti, és Bágorki Jenő, a polgármester, aki viszont hatalompárti volt, ezt elfogadta, sőt, tetszett is neki, hogy egy nem hatalompárti színházvezető van a városban, mert ezzel bizonyíthatta, hogy nem a hatalomról szól az élet, legalábbis ebben a városban. Nem voltak jóban, de rosszban sem, sokan mondták neki, hogy Bágorki ravasz, vigyázni kell vele, voltak is kisebb súrlódások kettőjük között, apróságokon, Koppel úgy érezte, ő tisztességes, de Bágorki meg biztosan úgy érezte, hogy ő a tisztességes. Az egyik fiatal színésze, Schmer Attila is mindig mondta neki, hogy vigyázzon, és még kacsintott is hozzá, vigyázzon, direktor úr, csak ennyit mondott a bennfentesek bizalmasságával, nehogy baja legyen. Persze, gondolta Koppel, vigyázni, azt mindig kell, volt egy szerelmi viszonya Nórival, a helyi magazin főszerkesztőjével, arra utalhatott Schmer. Téma volt a városban, a kisvárosok szeretik az ilyen intim történeteket, tudta mindenki, azt is tudta mindenki, hogy Koppel nős, a felesége, doktor Meinrich Elza fogorvos, Budapesten él, és csak a premierekre jön le, látogatóba, de nem társalog senkivel, nincs senkivel amolyan szervusz-szervusz viszonyban. Pesti nő, mondták róla a háta mögött. Koppel eleinte nem szerette az Elza nevet. Lényegében Erzsébet. De azt a nevet sem szerette. Maradt a Liza. Közepes házasság. A legtöbb házasság közepes, meg is írta egy vígjátékában. Az emberek jókat nevettek, ­miközben ők is közepes házasságban élnek. És egy kis szerelmi viszony, csalatgatás, az szinte minden házasságba belefér, még a legjobbakba is.

Egy novemberi, esős reggelen hívta őt Bágorki.

– Most ülésezett a testület. Szeretnénk fejleszteni a kulturális életünket.

– Ez jó hír – felelte ő.

– Számítunk rád.

– Persze. Természetesen.

– Indítanánk egy filmklubot a Kossuth moziban. Lenne közönség, a főiskolások is szeretnék. Rád bízzuk a részleteket.

Koppel örült neki. Korábban írt forgatókönyveket is, és volt néhány novellája, amikből készültek filmek. Mindenről, ami az életében történt, írt valamit. És persze azt is megírta, ami történhetett volna, vagy amiről szerette volna, ha megtörténik. Dénes, régi filmgyártó ismerőse, a prodjuszer most is kért tőle ötletet, legalább egy kis filmnovellát, de most nincs témája, azt felelte.

Megalakult a filmklub, havonta egyszer volt vetítés, ő vezette be az előadásokat, Mint Tapasztalt Filmíró, utána viták is voltak, sokszor éjfélig, akkor zárt a mozi, mert a gondnoknak el kellett érnie az utolsó járatot. Siker volt. Büszkén beszélt róla Nórinak is. Sokoldalú vagyok.

Ez volt annak az interjúnak is a címe, amit Nóri készített vele. Sokoldalú.

Májusban premier volt. Spiró. Igazi mai klasszikus. Koppel jól ismerte őt, nem voltak ugyan barátok, Spiró zárkózott ember, de közel kerültek egymáshoz, annyira, amennyire. Nagyon készültek, már évek óta nem volt igazi kortárs, Koppel ebben eddig megalkuvó volt. Vagy alkalmazkodó. De most sok kommersz darab ment, ez volt a közönség igénye. Legyen most már egy kis színvonal. A Spiró nem lett igazi siker. A Csárdáskirálynő jobban ment. Meleg is volt, talán azért. Kis színház, rossz szellőzési viszonyok. Minden évben Koppel beadta a felújítási igényeit, de minden évben lesöpörték. Most nem ez a legfontosabb, ezt mondták. És hát csakugyan nem az volt a legfontosabb. A fontos dolgoknál mindig vannak még fontosabb dolgok. A nyarat mindig Lizával töltötte, elutaztak valahová. Jó a házasságom, mondta Nórinak, de nem elég érdekes a feleségem. Te érdekes vagy, ezt is mondta neki, de nem biztos, hogy jól élnénk együtt, és ebbe Nóri is belenyugodott, mert szerette a függetlenséget, szerette ezt a szerepet, hogy a színházigazgató szeretője. Most Horvátországban nyaralunk, ezt is mondta Nórinak, de unalmas lesz. Lizával minden nyaralás unalmas.

És unalmas is volt, várta már, hogy vége legyen.

Augusztusban hívatta Bágorki.

– Kiírtunk egy pályázatot az igazgatói állásra – mondta a polgármester, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

– Nekem van még egy évem – felelte ő. Először nem is értette. Gyenge mondat volt, de jobb nem jutott eszébe.

– Tudom – bólintott Bágorki. – De szeretnénk fiatalítani.

– Ötvenéves vagyok – mondta ő, de akkor már érezte, hogy eldőlt, és ő már nem lesz igazgató. – Szerintem most kezd jól menni a dolog. Te is láttad a jövő évi tervet.

– Igen – felelte Bágorki. – Ígéretes. Éppen ezért. A fejlődés érdekében.

– Térjünk a lényegre – válaszolta Koppel. – Annyit azért megérdemlek, hogy őszinte legyél. Néhány hete még az egekbe dicsértél.

– Meg is érdemelted. De vannak dolgok, amik a városban visszatetszést keltettek. Te vezeted a filmklubot, és olyan filmeket is bemutatsz, amiket talán nem kellene. Meg ez a Spiró is bukás volt. Nem kellene a haverokat behozni.

– Nem a haverom.

– Ne érzékenykedj, Géza, ezt nem én mondom, ezek a hangok vannak a városban.

– Én nem hallottam.

– Hát ez a baj – dőlt hátra kényelmesen Bágorki. – Hogy nem hallod. Ráadásul ott van Nóri.

– Vele mi a baj? Sérti az erkölcsöket?

– Nem ez a lényeg. Sokat ír rólad a magazinja, és ez nem szerencsés. Az ismerőseit ingyen viszi a színházba. És elterjedt, hogy újabban iszol. Többször láttak napközben a Dáliában. Drága Martellt ittál.

– Ez nem igaz. És, ha igen?

– Mindegy. Lehetne igaz is. De ez csak mellékes körülmény.

– Szóval, ki vagyok rúgva?

– Nem, egyszerűbb, ha felmondasz.

– Miért egyszerűbb?

– Mert ezzel megelőzöl egy átfogó pénzügyi vizsgálatot.

– Világos. Van már új igazgató?

– Most keresünk. Minden mást majd megbeszélünk.

Koppel megértette. Bágorki felajánlotta, hogy kikíséri az udvarra, ahol parkolt.

– Az igazság az, hogy van már jelölt. Sőt. Van új igazgató – mondta kint a szabadban.

– Kicsoda?

– Kecsák Irén.

– Ki ő?

– Budapesti színésznő.

– Soha nem hallottam a nevét – mondta Koppel, de nem volt meglepve.

– Én sem – ismerte el. – Nem ez a lényeg. A férje képviselő. Fentről szóltak, hogy ő legyen.

– Azt hittem, már nincs ilyen, hogy fentről.

– Dehogynincs. Most van csak igazán.

– Rendben – ez így valahogy megnyugtatóbb volt Koppelnak. Ha fentről szóltak, akkor nincs mit tenni. Kezet fogtak.

– És azt kérik még, hogy ne írd meg.

Koppel bólintott. Húzzatok a picsába, gondolta. Egy író ezt gondolja, ha meg akarják mondani neki, hogy mit ne írjon meg. Már nem ment vissza a színházba, időpocsékolás lenne. Inkább átsétált a Dáliába, rendelt egy Martellt.

Még, hogy ne írjam meg? (Nyitott mondat)