Schein Gábor: Fények és takarások (Nemes Nagy Ágnes születésének 100. évfordulójára)
Ágnes olyan mély hatást gyakorolt a XX. század második felének magyar irodalmára, mint rajta kívül csak nagyon kevesen. És úgy tűnik, ez a hatás máig nem apadt el. Vagyis máig vannak olyan vonásai ennek a költészetnek, amelyek alkalmasak az alkotó energiák felszabadítására, termékeny félreértésekre, elvonatkoztatásokra, továbbgondolásra. Amilyen nyilvánvaló tapasztalata ez annak, aki mélyebben ismeri az elmúlt évtizedek magyar költészetét és prózáját, ugyanolyan nehéz dolga lenne, ha meg kellene mondania, minek köszönheti Nemes Nagy lírája az elevenségnek ezt a páratlan erejét. Hozzáteszem, hogy amikor Nemes Nagy Ágnes költészetéről beszélek, puszta terjedelmi értelemben sem egyértelmű, miről van szó. A költő életében és még halála után is jó ideig a kiadott kötetek anyaga alapján alkothattunk fogalmat róla. Ez volt olvasható, ez hatott. Az életmű valóságos terjedelmét és belső alakulásának történetét csak 2016-ban ismerhettük meg minden részletével együtt. Ekkor vált hozzáférhetővé a maga teljességében mindaz, ami addig a kéziratos hagyaték része volt. Az ismert költői szövegkorpusz mintegy kétszeresére duzzadt. Tagoltabb, összetettebb, szaggatottabb kép alakult ki ekkor, és elháríthatatlanná vált egy azóta megválaszolatlan kérdés: mi alapján szerkesztette Nemes Nagy a nyilvánosságnak szánt költői arculatát, mi motiválta döntéseinek és ítéleteinek sorozatát?
Ez a rövid írás aligha lesz alkalmas arra, hogy láthatóvá tegyem vele Nemes Nagy hatásának legfontosabb összetevőit. Mégis ez foglalkoztat, amikor a fiatal Nemes Nagy talán legfontosabb ízlésbeli, egyszerre intuitív és intellektuális döntéséhez térek vissza. Intuíció és intellektuális mérlegelés ugyanis Nemes Nagy költői világában mindig teljes egységben van, akkor is, ha intuícióinak ösztönös természetét és az ösztönösség hátterét talán saját maga előtt is, mások előtt azonban mindenképpen igyekezett takarásban tartani.
Nemes Nagy nemzedéke számára az egyik legfontosabb, megkerülhetetlen, megrázó erejű költészeti hatás József Attila jelenléte volt. Nemes Nagyot és Pilinszkyt a közös újholdas indulás okán általában egymás mellett említjük, de éppen a József Attilához fűződő viszonyban aligha lehetett volna eltérőbb kettejük magatartása. Pilinszky a Trapéz és korlátban, de még a Harmadnapon idején is egyértelműen hordozta József Attila hatását. Tartózkodva használom azonban ezt a szót, mert aligha van a művészettörténetnek félreértettebb fogalma, és aligha van olyan félreértés, amellyel többen és többször éltek vissza, mint éppen ezzel. A hatást meg kell különböztetnünk a követéstől. A hatásviszony során megváltozik az, ami hat. Pilinszky ismeretében például nem tudjuk ugyanúgy olvasni József Attilát, mint előtte. Éppen ezért meghatározó jelentősége van a hatással szembeni ellenállásnak is, mert annak sem csekélyebb a formálóereje. Nemes Nagy versei nagyon sokáig ilyen viszonyban vannak József Attilával.
Amikor Nemes Nagy Babitsot mond, akkor abban a József Attilával szembeni tartózkodás is benne van. Megrendítő tanúsága ennek a viszonynak Nemes Nagy 1949 júliusában írott Eszmélet című verse. A szó, főként címhelyzetben, minden olvasójának József Attila egyik korszakos nagy költeményét juttatja eszébe. Ilyen címmel verset írni szembesülés, kihívás, provokáció. Révai József kezdeményezésére ekkoriban megy végbe József Attila pártállami kisajátítása. Lukács György a pártköltő partizánságának paradoxonával teszi alkalmassá a neki szánt ideológiai szerepre, Horváth Márton pedig az Eszmélet bonyolult felfedező nyelvét, közelebbről a 10. szakasz „meglett ember” képét a kialakuló Rákosi-rendszer hamis antifasizmusával azonosítja.
A kisajátításnak ez a módja akár Nemes Nagyban is a látás torzulását okozhatta, és így amikor korai időszakában József Attila ellenében alakította költészetpoétikáját, azt a kor uralkodó József Attila-képe is befolyásolhatta. Magyarázatnak azonban ez kevés. Nézzük közelebbről a verset.
Mit is tehet e félkör-
formájú homlok, mely égésszel ér föl
nekem – ha közben pusztul a határ?
Nincs mód a tettre. Vágyam: gondolat,
s a gondolattól visszaránt a kín,
hisz romlást csíráz minden pillanat,
s mint virágról, szirmonként hullanak
rólam eszméim, hajam, ujjaim.
Leprás virág. Nem születtem betegnek,
de ízenként kikezd a rothadás.
(…)
Lehull a húsos, langy sziromlevél,
lehull mind, mi édes és esendő,
kóró szikáran él a vágy, de él,
a tövig lenyírt eszemben újrakél
út, emlék, erkölcs: irthatatlan erdő.
Nemes Nagy volt az első a magyar költészetben, akinél a versek rendszeres témájává vált az agy mint a világhoz fűződő viszony testi jelleget hordozó, anyagi központja. Itt a tövig lenyírt ész képe irtózatos erővel utal a fogoly- és a koncentrációs táborok emberen túli, de nagyon is emberi nyomorúságára is. Alig néhány évvel vagyunk a második világháború befejezése után. Pilinszky Ravensbrücki passiójának fegyencfejére, kockacsendjére is gondolhatunk. Nemes Nagynál azonban mindaz, ami történt, az értelem sorsaként elevenedik meg. És a válasz is az értelem válasza. De mielőtt eljutunk idáig, nézzük meg a leprás virág összetett képét. A leprás virág maga az én, akit a külső, a pusztuló határ, a világ rothadása tesz beteggé. A képi logika ugyanaz, mint József Attila Levegőt című versének egyik emlékezetes metaforájában: „És az országban a törékeny falvak / – anyám is ott született – / az eleven jog fájáról lehulltak, / mint itt e levelek”.
A kép itt is világos, vagy legalábbis látszólag az.
Az eleven jog fáján a falvak lennének az élő levelek, de mivel a fa élettelen, nincs eleven jog, a levelek sorra lehullanak. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a József Attila-i gondolat szerint a legkisebb és legszegényebb közösségek sorsán olvasható le, van-e eleven jog egy országban.) De van ebben a képben valami meglepő. Valami, ami összezavarja a világos viszonyokat. Mire mutat az „itt”? Magára a versre? A vers anyagára? Mik volnának a vers anyagában a levelek? És mi az a romlás, ami a vers anyagában megy végbe? Ez a kis szó olyan, mint egy hirtelen megnyíló átjáró. Teljesen új dimenziót nyit, ahol inkább az intuíció vezethet, az értelem számára ez a dimenzió kevésbé áttetsző. Nemes Nagy ilyen kapu megnyílását nem engedélyezi a versében. Az ő versének hőse a tiszta értelem. Így a lenyírt ész maga is kezdete lesz valaminek. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy ez az értelem redukcionista, ahogyan Descartes értelemfogalma, a cogito nagy önállítása is a redukció eredménye volt. A lényegre egyszerűsítő kétely munkájának eredménye. Ez a redukcionizmus képes szembeszegülni a külső világgal, amelyben minden pillanat romlást csíráz, és ez látszik képesnek arra is, hogy megőrizze vagy helyreállítsa a világ egységét. Innen nézve az eszmélet József Attila-i tündöklése egyszerre lehetett Nemes Nagy számára lenyűgöző és vállalhatatlanul veszélyes, mert azzal fenyeget, hogy végül is az eggyé sokasodó világ apró képekre robban széjjel. Sokatmondó, hogy József Attila Eszméletét Nemes Nagy az „apró képek balladájának” nevezte. Esszéiben vissza-visszatért hozzá, hogy keresse a szintézis lehetőségeit, de nem lelte meg. Talán igaza is volt. Ha ismerhette volna, nyilván örült volna Tverdota György olvasatának, aki szerint az Eszmélet nem egy, hanem tizenkét vers.
Nemes Nagy Ágnes számára a vers a gondolkodás tiszta és a tudományokkal egyenrangú, érvényes formája volt. A legkomolyabb szellemi súlyok hordozója, egyszersmind a rilkei értelemben vett kockázaté is. Minden megnyilvánulásával hirdette, hogy aki verset ír vagy bármilyen módon a verssel foglalkozik, az erősebb lét vonzásába kerül, és a vonzásra egész életével válaszol. Esszéiben az értelem nagy fesztávjait vázolta fel tanárosan. Ő volt az, aki a redukcionista értelem kartéziánus tisztaságát hatalmas erővel beoltotta a modern magyar irodalomba. Nemes Nagy absztrakciókban látott. Nem a tájat látta, hanem a táj geometriáját. Analitikus elme volt, ami költőben nagyon ritka. Szerkezeteket látott, amelyek elindíthatták a hasonlatok és a hasonlati struktúrákból elvont metaforikus analógiák végtelenje felé is. És szinte mindig jelen van e komplex analógiák mögött a kartéziánus értelem félelme, rémülete. Rémület az összeomlástól, a kontrollálhatatlanság, az erőszak, az őrület betörésétől. Példaként az Egy pályaudvar átalakítása című prózavers nagy szemléjét idézem, amely az átépítés képeit egy orvosi műtét metaforikus rendszerében szemléli, hogy aztán az erkölcs másik pólusa, a rémület váljék kimondhatóvá benne: „A seb környéke érzékeny. Elkínzott házak, hámlásuk, mint egy másodlagos kórtünet, bágyadt villamosok bukdosása az elkötött erekben, az összefércelt csatlakozások, a süppedékes kőhiány, azok a duzzadt vágányvarratok. És a növények, a végképp védtelenek, akiknek szárát szemétvödörbe-dobáskor eltörik, mint Jézus lábát (szinte) keresztről levétel után, a növények poros rémületükben.”
Nemes Nagy elfojtásokkal teli kartéziánus redukcionizmusa az értelem tiszta erkölcse mellett a félelmeit is beoltotta a magyar irodalomba. Tartózkodását az ismeretlentől. Takarásokat. Születésének századik évfordulója talán az önismeret alkalma lehet. (Nyitott mondat)