A külpolitika a rendszerváltás időszakának egyik jelentős sikereket felmutatni képes szakpolitikai területe volt, amely a nemzetközi környezetet helyesen elemezve, a mozgásterét pedig reálisan értékelve sikeresen talált támogatást és külső forrásokat a rendszerváltás gigantikus feladatának elvégzéséhez. Képes volt a magyar érdekeket az európai keretekbe ágyazottan megfogalmazni és ezzel hozzájárulni ahhoz, hogy a magyarországi rendszerváltás sikerré, és bizonyos értelemben példaértékűvé váljon a kelet-közép-európai régióban.
A külpolitika a következő bő másfél évtizedben is – bár csökkenő ütemben – lendületben maradt. Sikerült széles belpolitikai támogatást szereznie hármas célrendszeréhez: az integrációs, a regionális és a kisebbségi politikához. Magyarország csatlakozott a NATO-hoz és az Európai Unióhoz, hozzájárult a regionális és a szomszédsági kapcsolatok új alapokra helyezéséhez és új tartalommal történő megtöltéséhez, illetve két- és többoldalú kapcsolatain keresztül elősegítette a határon túli magyar kisebbség helyzetének javítását.
Az egypólusúnak gondolt világrendben azonban a 2000-es évek elejére új konfliktusok és erővonalak keletkeztek. Az Európai Unió a bővítéséből adódó feladatokkal volt elfoglalva, az USA a világ különböző pontjain a nemzetközi terrorizmussal vette fel a harcot – és két háborút (Irak, Afganisztán) is indított ellene –, figyelme egyre többször fordult el Európától. Oroszország energiapolitikai nagyhatalommá vált, átmenetileg jelentős pénzügyi tartalékokra tett szert és ennek megfelelően igyekezett pozicionálni magát. A változások folyamatát felerősítette a 2008 utáni világméretű recesszió, amely véget vetett a neoliberális washingtoni konszenzusnak, az USA tartós gazdasági fölényének, euróválsághoz és Kína gazdasági szuperhatalmi státusának erősödéséhez vezetett.
A globális változások közepette a hazai belpolitika jelentősen polarizálódott, stílusa és tartalma megváltozott, a parlamenti pártok konszenzust kereső magatartása szinte teljesen megszűnt, és mindezeknek köszönhetően a külpolitikai célok mögötti belpolitikai konszenzus elolvadt. A régi célok látszólagos érintetlensége mellett 2010-től a külpolitika feladatként kapta: (a) a kétharmados intézményrendszer belpolitikai előnyeinek bemutatását, és ennek torzító hatásaival kapcsolatos külföldi aggodalmak eloszlatását; (b) a hatalom megosztásának egyre szűkülő kereteit számonkérő külföldi vélemények semlegesítését; (c) a versenyhelyzetet egyre inkább mellőző gazdaság működtetéséhez és a hatalom klienseinek szükséges külső finanszírozás új, „kötetlen” forrásainak felkutatását és mozgósítását.
E feladatok végrehajtása nem volt zökkenő- és konfliktusmentes. A korábbi időszak konszenzusos külpolitikai intézkedéseit egyre inkább felváltották a nemzetközi térben a szövetségesek többségi véleményével szembehelyezkedő, az Európai Unión belüli „blokkoló kisebbségi” véleményt kezdeményező lépések – „nulla végösszegű” képletekre redukálva döntési helyzeteket. Konfliktusait a kormány a szövetséges országokkal és az európai partnerekkel más relációkban próbálta ellensúlyozni; „keleti nyitást” hajtott végre, nagyrészt propagandacéllal és érdemleges gazdasági haszon nélkül. Hasznosságát tekintve súlyosan megkérdőjelezhető projektekbe szállt be, amely projektek részleteit tartalmazó szerződéseket titkosította és így elzárta a közvélemény elől.
A magyar külpolitika mindezt sokáig büntetlenül tehette. A populizmus globális méretekben terjedt, egyre másra születtek az új típusú („illiberálisnak” is nevezett) kormányzást hirdető kormányok. A gazdasági-társadalmi egyenlőtlenségek felerősödtek, megjelent a menekültválság, illetve a nemzetállami szuverenitást hangoztató populista-nacionalista kísérletek. Egyre több konfliktust okozott az autokrata nagyhatalmakkal – Kína, Oroszország – folytatott verseny. Ezen kihívások kezelése közben azonban nem alakultak ki objektív, széles körben elfogadott „mérési eszközök” a demokrácia működésének vizsgálatára. Az Európai Unió intézményrendszere nem volt felkészülve (és ma is csak korlátozottan képes) arra, hogy számonkérje a tagállamokon a csatlakozáskor vállalt demokratikus normákat, különösen, hogy szankcionálja azokat.
Az orbáni külpolitika a globális erőviszonyok változásaiból azt a helytelen következtetést vonta le, hogy Kelet-Közép-Európa és benne Magyarország körül nagyhatalmi vákuum keletkezett, a Nyugat hanyatlik, a Kelet emelkedik. Mindezt tetézte azzal, hogy visszakövetelt korábban már az EU-nak delegált kompetenciákat, másolta az autokráciák „hatékony társadalom átalakítási megoldásait” a hazai és nemzetközi súlyok és ellensúlyok korlátozása érdekében. Tudatosan törekedett egy, a „nemzetállamok Európája” politikai mozgalom kialakítására, sok esetben az egységes Európával szemben.
Nem nehéz belátni, hogy az itt pusztán nagy vonalakban felvázolt külpolitika csak egy adott kormányzati típushoz és stílushoz társítható, nem fenntartható és nem is folytatandó. Az általa közvetített értékek nem illeszthetőek be a két- és többoldalú kapcsolataink többségébe, a képviselt érdekek pedig csupán a jelenlegi hatalom apologetikáját szolgálják, gazdasági haszonszerzését erősítik. Fordulatra van szükség, méghozzá alapvetőre – a külpolitikában is.
Melyek lehetnek egy új külpolitika alapvetései?
Kiinduló pontként a nemzetközi környezetet, annak változásait kell számba venni, amelyek közül öt jelentősebb, instabilitást valószínűsítő szempontot kell kiemelni és a magyar külpolitikát ennek fényében alakítani:
1. Évről évre, szemünk láttára súlyosbodnak a világméretű, egymáshoz kapcsolódó kihívások és kockázatok. Ilyen a klímaváltozás, a környezet válsága, a fenntartható energiagazdálkodás akadályai, a jövedelmi és földrajzi egyenlőtlenségek fokozódása, a relatív túlnépesedés, a globális járványok és a migráció. Sürgető feladattá vált a termelési láncok és az adózás újjászervezése, az információs társadalom és a technológiai fejlődés következményeinek szabályozása. Hatékony választ csak a világméretű együttműködés gyors megerősítése, kiterjesztése adhat. Ez pedig éles ellentétben áll a korszak másik irányzatával, a szűk, nemzetinek kikiáltott érdekek kizárólagosságát hirdető, autokrata rendszerek térnyerésével, amely máris súlyos konfliktusok forrása.
2. Kontinensünkön a legutóbbi másfél évtized válságaiban megmutatkozott egyrészt az, hogy az EU mai formájában lassan reagál, nem mindig tud hatékony válaszokat adni. Mi több, már létező vívmányai is veszélybe kerülhetnek. Másrészt világossá vált, hogy soha nem volt még akkora szükség egy hatékony Unióra, mint éppen most. Elindult a folyamat, amelynek célja, hogy az európai integrációt felkészítsük, felvértezzük a következő korszakra. Ez megosztottságot, belharcokat váltott ki, melyek kimenetele még nem világos. A transzatlanti kapcsolatokban bekövetkező hangsúlyeltolódások időszerűvé tették az európai stratégiai autonómia kérdéséről szóló vita kinyitását. Növeli a még megoldásra váró témák számát a Brexit következményeinek kezelése, de a Lengyelországnak és Magyarországnak a tagállamok többségétől egyre jobban eltérő, az uniós jogrendszerrel szembehelyezkedő demokrácia-felfogása is. A válságokra adandó válaszában az EU egyre többször lép el a föderalizáció – klíma-, energia-, fejlesztés-, infrastruktúra-politikák – felé, amelyet egy új francia-német tengely terelhet tovább a fiskális és politikai közösség és az európai biztonsági stratégiai autonómia irányába. Az Európai Uniónak, benne a megújuló Magyarországnak meg kell találnia a versenyképes, autonómiával és önálló döntési kompetenciával járó szerepet.
3. Átalakulóban vannak a transzatlanti kapcsolatok, módosult az USA viszonya Európához. Ennek okát nem csak az amerikai politikai intézményrendszer remélhetőleg átmeneti válságában és abban kell keresni, hogy 45. elnöke – Donald Trump – megkérdőjelezte az USA európai elkötelezettségét, hanem abban is, hogy a megváltozott stratégiai súlypontok okán az Egyesült Államok figyelmét a demokrácia világméretű terjesztésének szándéka, valamint a csendes-óceáni térség, azon belül is Kína felé fordítja, amellyel kiélezett versenyt folytat. Mindeközben az Atlanti-óceán innenső oldalán az Európai Unió növekvő figyelmet fordít saját stratégiai autonómiájának megteremtésére. Ennek előfeltétele a döntéshozatali rend felülvizsgálata, a vétó-lehetőség szűkítése a külpolitikában, valamint az integráció kiterjesztése a kül- és biztonságpolitikára, illetve azok költségvetési hátterére. Egyetértünk azzal, hogy az Európai Unió válaszút elé érkezett: vagy egységesen fellépő globális hatalom lesz, vagy a megosztottsága olyan válságokba torkollik, amelyek felőrlik erejét. Az európai nemzetek valódi szuverenitása, képessége a világ folyamatainak befolyásolására csak az EU keretében őrizhető meg. (Szép Szó)
