Elbukja-e Amerika a szíriai háborút?
- Oroszország úgy tekint a szíriai konfliktusra, mint amelynek segítségével saját megítélését erősítheti meg Európában az Egyesült Államok kárára
- Oroszország – az USA-val ellentétben – megpróbálja úgy megjeleníteni magát, mint a Közel-Keletet stabilizáló hatalom.
- Bár az EU legfontosabb érdeke, hogy megállítsa a menekültáradatot, ez nem játszik központi szerepet az orosz rendezési tervekben, melyeknek kulcskérdése Bassar al-Aszad rezsimének megerősítése.
For English, please go to Page 2
A felszínen úgy tűnhet, hogy a szíriai polgárháború és az ISIS erőszakos hadjárata Kelet-Szíriában és Észak-Irakban az EU és az USA geopolitikai érdekeinek csupán a perifériájára esnek. Ez messze áll az igazságtól. Most, hogy már világos, hogy Oroszország széleskörűen beveti légierejét Nyugat-Szíriában, támogatva a szíriai kormány csapatait Aleppo ostromában, az amerikai és európai vezetőknek szembe kell nézniük egy orosz és iráni támogatást élvező Asszad rezsim esetleges győzelmének lehetőségével. Ennek következtében egy fenyegető humanitárius katasztrófával is, ami azt a 300.000 civilt fenyegeti, akik a felkelők által uralt területeken maradtak. Az a tény, hogy az oroszok által támogatott szíriai kormánycsapatok legyőzték a nyugati hatalmak által támogatott ellenállási csapatokat, nagyon könnyen alááshatja az amerikai soft powert nem csak a Közel-Keleten, de Európában is. Amíg Oroszország abban érdekelt, hogy visszaállítsa Basar al Aszadot, régi szövetségesét hatalmába, valamint hogy kiterjessze befolyását a Közel-Keleten, addig az is nyilvánvaló, hogy úgy tekint Szíriára, mint ami képes ...
Elemzők gyakran jelentik ki, és államok is gyakran viselkednek úgy, mintha a civilek megvédésének a humanitárius katasztrófáktól kevesebb geopolitikai jelentősége lenne, mint a stratégiailag fontosabb érdekeknek, vagy a stabil szövetségesek vagy kereskedelmi partnerek rendszerének kiépítésének. Ahogy a szíriai válság es az azt kísérő menekültválság is megmutatta, a humanitárius katasztrófák nagyon könnyen közvetlen feszültséget okozhatnak az adott ország határain túl is, komoly károkat okozva a legitimáció és a soft power tekintetében azon országok számára, akik nem képesek enyhíteni a krízist. Sok politikus, szakértő és kutató felhívta a figyelmet arra, hogy az Arab Tavasz után hivatalban maradó olyan erős politikai vezetők, mint Bassar al Aszad, képesek nemzeti és regionális stabilitást biztosítani, politikájuk elnyomó jellegének ellenére. Ez a logika elbukott a szíriai polgárháború kitörésének kezdetekor, amikor Aszad katonái vegyifegyvereket és kazettás bombákat alkalmaztak a civil lakosság ellen, ezzel jelentősen csökkentve a régió biztonságát. Aszad taktikája, hogy növelje a rezsim hatalmát hozzájárult a szíriai állam összeomlásához, arra kényszerítve menekültek millióit, hogy életüket kockáztassák a Törökországba, Libanonba, Jordániába és Európába való menekülésük során. Aszad hatalmának megerősítése nem fogja megoldani azokat a biztonsági problémákat, amelyeknek tisztázása az Egyesült Államok és az EU alapvető érdeke: a civilek továbbra is menekülnek az Aszad-rezsim elől, és menedéket keresnek Európában. Eközben az USA egyre gyengébbnek tűnik a liberális nemzetközi rend legfőbb kikényszerítőjének szerepében.
Oroszország Nyugat-ellenes retorikát folytatott az Arab tavasz óta, ami megmagyarázza azokat a motivációkat és célokat, hogy miért támogatják az Aszad rezsimet. Oroszország megkísérelte magát úgy beállítani, mint egy elhivatott, körültekintő állam, amely szeretné stabilizálni a Közel-Keletet, ahol az Egyesült Államok irreális politikát folytat, ami csak az elégedetlenség kialakításában segít. Vlagyimir Putyint (akkor épp miniszterelnök volt) már 2012-ben idézték egy Russia Times cikkben, amiben a nyugatot hibáztatja, mert szerinte egy mesterségesen létrehozott válság van Szíriában. Nemrég pedig nyitott kérdést tett fel az ENSZ Közgyűlése előtt, azt kérdezve a nyugati hatalmaktól: „Észrevették, hogy mit csináltak?”, valamint hibáztatta az amerikai politikát, amiért politikai vákuumot kreált, ami magával hozta a szegénységet, erőszakot és a társadalmi katasztrófát Szíria számára.
Az USA és az EU elmúlt tíz évben folytatott közel-keleti politikáját illetően határozottan helye van a kritikának, beleértve azt is, miért nem tettek meg mindent annak érdekében, hogy a civil lakosság biztonságát megteremtsék, megelőzzék az emberi jogi jogsértéseket, valamint, hogy előre lássák és csökkentsék a menekültek áradatát az Arab Tavasz utáni periódusban. Habár Oroszország kritikája elsősorban önérdekeket szolgál és képmutató. Moszkva mégis elítéli az USA-t a konfliktus által okozott humanitárius pusztításért, míg támogatja Aszadot, egy háborús bűnöst és légi támadásokat hajt végre civilek által sűrűn lakott területeken. Ráadásul Oroszország megpróbál feszültséggócot kialakítani az USA-EU kapcsolatokban azzal, hogy úgy állítja be az amerikaiak által végrehajtott Közel-Kelet politikát, mint ami a legfőbb oka az Európát sújtó migrációs válságnak. Andrew Tabler, a Washington Intézet Közel-Kelet kutatója azzal érvel a The Atlantic-ban, hogy Amerika esetleges veresége Szíriában az oroszoktól nem csak Szíriáról szólna, hanem Amerika Európai jelenlétéről is.
A február 11-ei tűzszüneti tárgyalások során Oroszország külügyminisztere, Szergej Lavrov kitartott amellett, hogy Oroszország nem fogja felfüggeszteni a bombatámadásait, (állítólag csak terrorista szervezetek ellen lépnek fel, mint az ISIS és az al-Nuszra Front) ami az ideiglenes fegyverszüneti megállapodás részét képzi a kormány által támogatott csapatok és a felkelők között a szíriai polgárháborúban. Mindez óriási gondot okoz az amerikai John Kerry külügyminiszternek és európai diplomatáknak. Francia és brit illetékesek kritikával illették Oroszországot, amiért kitart a szíriai légitámadások mellett az ISIS és az al-Nuszra ellen a tűzszüneti megállapodás ellenére. Laurent Fabius francia külügyminiszter azonban egy más jellegű kritikát fogalmazott meg, amikor is a szíriai rendezéssel kapcsolatos amerikai tervet homályosnak nevezte, amely hiányt szenved erős elköteleződésben, és felhívta a figyelmet, hogy az amerikai beavatkozás Szíriában elkeserítő, miközben Oroszország tovább fokozná a harcot.
Óvatosnak kell lennünk, amikor egy orosz vagy amerikai szíriai győzelem kérdéséről beszélünk, ezek a feltételezések Szíriát ugyanis úgy jelenítik meg, mint egy üres tábla, egy játéktér lenne az erős hatalmak számára, akik azért versenyeznek, hogy kiterjeszthessék befolyásukat. Ez a felfogás zéró-összegű játékként jelenik meg, ahol az egyik állam és annak szövetségesei megnyerik a játékot, ezzel elpusztítva a másikat. A jelek már egyértelműek: Oroszország a háború más kimenetelét reméli, mint az Egyesült Államok, valamint azok, akik ellenzik az Aszad-rezsimet. Ha humanitárius megoldást találnak az évek óta folyó harcra, mind az USA mind az EU kénytelen lesz beismerni, hogy a regionális stabilitás és a menekültek további áramlása nem oldódik meg, amíg Aszad hivatalban marad.
Flip for English
- Russia may see the Syrian conflict as an opportunity for courting European favor at the expense of the image of the United States.
- Russia has tried to portray itself as a stabilizing force in the Middle East in contrast to the United States. However, a key EU interest—stemming refugee flows—will not necessarily be promoted by the “stabilizing” solution Russia seeks—reinforcing the power of Bashar al-Assad’s regime.
On the surface it may seem as though the Syrian civil war and ISIS’s brutal campaign in eastern Syria and northern Iraq are peripheral to the geopolitical priorities of the US and the EU. This is far from true. Now that it is clear that Russia will involve its air force extensively in western Syria, supporting the Syrian government troops as they close in on Aleppo, American and European leaders must face the prospect of an Assad victory backed by Russia and Iran, and an imminent humanitarian disaster for the 300,000 civilians who remain living in the rebel-controlled city. The defeat of Western-backed resistance fighters by Russia-backed Syrian government troops could undercut American soft power not only in the Middle East but also in Europe. While Russia is interested in returning its long-time ally, Bashar al-Assad, to power and projecting its influence in the Middle East, it may also see Syria as an opportunity for courting European favor at the expense of the image of the United States.
Oftentimes analysts assert and countries behave as if the responsibility to protect civilians from humanitarian disaster is of weaker geopolitical significance than more strategic interests such as maintaining stable allies and trade partners. Yet, as the Syrian conflict and concomitant refugee crisis have demonstrated, humanitarian catastrophe can produce a direct strain on outside nations’ infrastructure and seriously damage the legitimacy and “soft power” of countries unable to relieve the crisis. Many politicians, pundits and scholars pointed out, after the Arab Spring, that keeping powerful leaders such as Bashar al-Assad in office maintains national and regional stability, despite the downsides of their corresponding repressive policies. This logic fails to apply in the wake of the breakout of the Syrian Civil War—when Assad’s military uses chemical weapons and barrel-bombs against civilian populations he is directly decreasing regional security. Assad’s tactics for increasing his regime’s power have contributed to the breakdown of the Syrian state, forcing refugees to risk their lives by the millions as they flee into Turkey, Jordan, Lebanon and Europe. Returning Assad to power will not resolve these insecurities which the US and the EU have a vested interest in resolving—civilians will continue to flee his regime and seek asylum in Europe and the US will look weak in its role as a key enforcer of the liberal international order.
As it explains its motivations and goals for backing Assad’s force in Syria, Russia has followed the line of West-critical rhetoric it has been espousing since the Arab Spring. Russia attempts to portray itself as a committed, prudent state willing to stabilize the Middle East where the United States has pursued unrealistic policies that have only served sow the seeds of discontent. Prime Minister Vladimir Putin is quoted in a Russia Times article as early as 2012 blaming the West for having “created chaos” in Syria. More recently he posed an open question to the UN General Assembly, asking Western leaders “Do you realize what you have done?” and blamed American policies for creating a power vacuum that invited “violence, poverty and social disaster” into Syria. There is certainly room for criticism of American and European foreign policy in the Middle East over the last decade, including the argument that not enough was done to ensure the security of civilians, prevent human rights abuses and anticipate and reduce refugee flows in the instability that followed the Arab Spring. However, Russia’s accusations are primarily self-serving and hypocritical. Russia demonizes the US for the humanitarian havoc wreaked by conflict in Syria while it courts Assad, a probable war criminal, and pursues airstrikes in civilian-dense areas. Additionally, Russia could be attempting to put a calculated strain on US-EU relations by portraying American-led policy as the root cause of the migrant crisis Europe currently faces. In fact, Andrew Tabler, a senior fellow at the Washington Institute for Near East Policy argues in an interview with The Atlanticthat the potential “defeat of the United States by Russia in Syria, it’s not just about Syria. It’s about presence in Europe.”
During cease-fire talks in Munich on Friday, February 11th, Russian foreign minister Sergey Lavrov insisted that Russia would not suspend their bombing campaign (allegedly aimed only at terrorist groups such as ISIS and al-Nusra) as part of the agreement for a temporary truce between the government-backed troops and rebel forces in the Syrian Civil War, much to the chagrin of US Secretary of State, John Kerry and European diplomats. French and British diplomats have both criticized Russia’s insistence on continuing airstrikes in Syria against ISIS and the al-Nusra front during the planned cease-fire. However, Laurent Fabius, the French foreign minister followed a different vein of criticism, calling the American plan for Syria “ambiguous” without a “very strong commitment” and reflecting an inkling of the exasperation with American involvement in Syria that Russia might like to foster.
One should be wary when discussing a Russian or an American “victory” in Syria—such phrasing imagines Syria as a blank slate, a playing ground for powerful nations vying to project their influence abroad and a zero-sum game in which one nation and its allies must claim victory and the other defeat. Yet the signs are clear that Russia has a different hope for the outcome of the war than the United States and other nations opposed to the Assad regime. If a humanitarian solution to years of strife is to be achieved the EU and the US must both recognize that regional stability and refugee flows will not be improved under Assad’s regime.